Ritka az olyan testvérvárosi kapcsolat, mint amilyen Bretzfeld és Budaörs között szövődött az elmúlt évek során. Ennek a viszonynak ugyanis annyira mély emberi, történelmi és érzelmi gyökerei vannak, amelyek általában nem jellemzik a testvérvárosi együttműködéseket.
Budaörs a II. világháború után olyan traumát élt át, amilyenből a nagy világégést követően keveseknek jutott ki. A kollektív bűnösség tisztességtelen elvére alapozva, gyakorlatilag a község egész lakosságát elűzték szülőföldjéről. Bretzfeld is azon városok közé tartozott, amelyek önzetlenül segítették a Budaörsről elűzötteket az új hazába való beilleszkedés során.
Ez a tragikus esemény alapozta meg a két település viszonyát, tette eltéphetetlenné azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek csak lassan szövődtek újra az évtizedek során. Pedig mind a befogadók, mind az elűzöttek gondolhattak volna akár gyűlölettel is a magyarokra, mint egy olyan ország lakóira, akik eltaszították saját honfitársaikat, akiknek csak egyetlen bűnük volt, mégpedig az hogy más nemzetiséghez tartoztak, mint a többség. Ők mégsem ezt tették. Már a magyarországi diktatúra idején is keresték a lehetőségeket a kapcsolatfelvételre, először csak szórványosan, egyes embereken keresztül, majd a rendszerváltáshoz közeledvén, mind jobban kiszélesítve az érintkezési csatornákat.
Húsz évvel ezelőtt érkezett el az idő, hogy a két város immár jogilag is hivatalossá tehette az addigra már gyümölcsöző informális kapcsolatokat. Ekkor fogadta egymást testvérvárossá a két település. Éppen a diktatúrából a demokráciába való átmenet idején óriási segítséget jelentettek azok a tapasztalatok, amelyeket akkoriban kaptunk a bretzfeldiektől.
Mint az élet megannyi területén, itt is döntő jelentőséget kaptak az emberi kapcsolatok. Bretzfeld polgármestere és jómagam nagyjából ugyanannak a nemzedéknek a tagjai vagyunk, és a sorsunk is hasonlóan alakult abból a szempontból, hogy egy-egy város irányítása lett mindkettőnk életfeladata. Gyorsan kiderült, hogy hiába választják el kilométerek százai a két települést, a megoldandó problémák között nagyon nagyok a hasonlóságok. Így hát egészen praktikus értelmet kaptak a gyakori tapasztalatcserék, miközben igazi barátság szövődött kettőnk között.
Természetesen a kapcsolattartásnak kettőnk viszonyán kívül ezernyi tere nyílt. A német kisebbségi szervezetektől a két város kulturális egyesületein át, az elűzöttek rokonain keresztül a budaörsi diákokig ki-ki megtalálta azt a módot, ahogyan jó értelemben „kihasználta" a testvérvárosi kapcsolatokból adódó lehetőségeket.
Húsz év alatt olyan szorossá váltak ezek a kötelékek, hogy amikor a bretzfeldiek ellátogatnak hozzánk, vagy éppen mi őhozzájuk, mindig olyan érzésem van, mintha haza jönnének, és mi is haza mennénk. Azt hiszem, ennél többet nem is kívánhatunk.
Wittinghoff Tamás